Átkok könyve V.

Bothwell és a berwicki boszorkányper

Miután a kathárokkal és a templomosokkal annak rendje-módja szerint elbánt, a dominikánus inkvizíciónak, hogy fennmaradását igazolja, újabb ellenségre volt szüksége. Lehetőleg valamilyen bizonytalanabb körvonalú, nehezebben meghatározható csoportra, amelyik jó sokáig eláll. Nos tehát: kit, mit lehetne közveszélyesnek feltüntetni?

A dominikánusok a világtól elzárkózva éltek, nőkkel nem kerülhettek kapcsolatba így hamarosan készen álltak a válasszal. XXII. János pápa szorongó alkat volt, és azt képzelte, ellenségei varázslattal törnek az életére. Fekete csuhás dominikánus tanácsadói 1321-ben könnyűszerrel rábeszélték: járuljon hozzá a maleficíum a gonosz varázslat, a fekete mágia elleni keresztes hadjárathoz. A fogalmat pedig roppant tágan értelmezték. Szemükben maleficíum volt a valamennyi keresztény országban fellelhető népi hagyományvilág: az orvoslásnak, a hatalomhoz juttatásnak, a termékenység elősegítésének ősi mestersége. Az ilyen praktikákat sok esetben nők űzték, akiket "boszorkánynak" neveztek.

A fáradságosnak ígérkező feladat valójában a régi pogány természeti vallások kiirtásának volt a soron következő szakasza; a hadjárat tulajdonképpen a tudomány felvirágzása, az ipari forradalom előtt tisztította meg az utat. Ám a kortársak szemében a füvekhez és titokzatos praktikákhoz értő férfiak és nők egyáltalán nem tűntek eleve gonosznak és félelmetesnek. Mindenki tudta, hogy mesterségük jó és rossz célokat egyaránt szolgálhat, aszerint, hogy éppen mire akarják fordítani. No de nincs-e ez így az élet minden más területén is?

Mindazonáltal már látszott, merró1 kerekedik a szél. 1320-ban, alig hat évvel Jacques de Molay párizsi tűzhalála után, hasonló sors jutott osztályrészül a meathi Petronillának, az első boszorkánynak, akit Írországban megégettek. Petronilla Alice Kytelernek, egy nagy hatalmú norman dámának volt a bizalmasa, és a bűnbak szerepét töltötte be.

A hölgy ugyanis, akit meggyanúsítottak, hogy a démonnal való kapcsolata révén szerezte vagyonát, Angliába szökött, ottani pártfogóihoz. A démonnak nevet is adtak: Robin Artissonnak hívták, de ilyen nevű személyt soha nem láttak és nem is kerestek; elvégre férfi volt. És noha az elkövetkező évek során számos férfit is elítéltek a legképtelenebb vádak alapján, a reneszánsz és a reformáció hajnalán kibontakozó polgárháború mindenekelőtt a Nő ellen irányult. A hadjáratot az egeket ostromló, tudathasadásos, istenkereső szellem indította az ősi, sötéten titokzatos földi erők, a test és végső soron maga a természet ellenében.

A kezdeményezés lassan, fokozatosan vert gyökeret. A maleficium első európai áldozatainak egyike Jehane de Brigue volt, akit 1390-ben égettek meg Párizsban. Hogy a bűne miben állt? Egy férfi, akit meggyógyított, bevádolta, hogy a démon segítségét vette igénybe. Ötven évvel később svájci feljegyzésekben már nagy hatalmú boszorkányokról esik szó, akik átkukkal házasságot tesznek tönkre, csecsemőket ölnek meg oly módon, hogy halálukért fohászkodnak egy elvarázsolt gyík fölött, majd az állatot elássák a ház küszöbe alá. Továbbá jó barátok között viszályt szítnak, és hatalmas viharokat támasztanak. És újabb fél évszázadnak kellett eltelnie, amíg az 1321 óta izzó parazsat mindenfelé fellángoló, gyilkos tűzvésszé hevítették.

A nagy művet két német Domonkos-rendi szerzetes, Kramer és Sprenger teljesítette be, akik 1486­ban tették közzé a Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) című boszorkányégetési kézikönyvüket. Az ádáz megtorlási vágytól fűtött, sötét írásmű a legjobbkor jött: éppen megfelelt az Európá­ban elharapózott nyugtalan, szorongó hangulatnak. Egy évszázaddal a nagy pestisjárvány és a zsidóellenes pogromok után, amikor Gutenberg éppen feltalálta a könyvnyomtatást, Kolumbusz pedig már készülődött a nagy hajóútra, odavesztek a régi bizonyosságok. Egyre többen költöztek be faluról a városokba, és régi életmódjuktól elszakadva hajlandók voltak bármit elhinni. Eljött a fáklya meggyújtásának ideje, és a Malleus szerzői éltek az alkalommal. Könyvük egyik napról a másíkra bestseller lett: ötven év alatt tizenkét kiadást ért meg. A mű egyszerre volt brutális és gyakorlatias: tudatosan tört a legféktelenebb hisztéria kiváltására, de a hisztériát a keresztényi jámborság álruhájába bújtatta. A malefidummal, boszorkánysággal vádoltak leleplezése és elítélése terén a legszélsőségesebb kegyetlenséget is jogosultnak nyilvánította, és az "önkéntes" vallomások kicsikarására a kínvallatást ajánlotta, feltéve persze, ha jámbor külsőségek között foganatosítják. A kínzó­kamrát "folyamatosan meg kell hinteni szentelt vízzel, és áldott füveket kell égetni benne". Az elmarasztalás négyfajta tevékenységet sújtott, mégpedig a hit megtagadását, az ördöggel való szövetkezést, meg nem keresztelt gyermekeknek az ördöggel való eljegyzését, valamint az "incubusokkal" és "succubusokkal", az éjszaka buja démonaival űzött paráználkodást.

Az elszabaduló szadista tömegőrület leginkább a protestáns országokat, Németországot, Svájcot és Skóciát kerítette hatalmába, a protestáns vallás ugyanis mindenestől tagadja a női princípiumot. A katolikusok legalább tisztelik Szűz Máriát, de a protestánsok csak az Atyát, a Fiút és a Szentlelket ismerik el két hímnemű és egy meghatározhatatlan lényt, ami lélektani szempontból a nőknek nem sok jót ígért.

A boszorkánymesterséget a sátán művének nyilvánították; minden boszorkányról eleve feltételezték, hogy a "kétszarvú istent" imádja. Valójában a nőiség maga volt a gyanús. Bármelyik, rendhagyó vagy furcsa viselkedésű nő az életével játszott. Így terjedt tovább egyre szélesebb körben a kollektív téboly, amely a tizenhetedik századra már megállíthatatlannak látszott.

Johannes Keplernek, az égitestek mozgása felfedezőjének az édesanyját boszorkánysággal vádolták. A németországi Bambergben 1609 és 1633 között több mint kilencszáz nőt kínoztak meg a "boszorkányszékben", amely vasból készült, és alatta tüzet gyújtottak; az eképpen kicsikart vallomás pedig máglyahalálhoz vezetett. Németország egyes vidékein jóformán a teljes női lakosságot kiirtották.

Másfelől a boszorkányság fogalma olyan bűvös és izgató volt, hogy egyes "boszorkányok" önként vallottak magukra. 1662-ben a skóciai Auldearnben élő Isobel Gowdie azt állította, hogy testi kapcsolata van a sátánnal. Az illető "nyúlánk, fekete, izmos" úrnak neve is volt: Fekete Johnnie-nak hívták, és Isobel szerint "olyan jegesen járja át a testem, mint a forrásvíz".

Az egyszerű, helybéli ifjú nőt ugyan levetkőztették, hogy megkeressék rajta az ördög jegyeit, de kínzásra nem volt szükség: Isobel hat héten át buzgón traktálta rémüldöző hallgatóságát az eseménytelen életű, unalmas kis faluban elszabadult Gonosz történeteivel. Janet Braidheaddel, egy másik boszorkánnyal együtt azt vallotta, hogy nyúllá tudja varázsolni magát, és ebben az állapotában úgy megkergették a kutyák, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült visszabújnia emberi alakjába.

Elmesélte, hogy társnőivel együtt egy meg nem keresztelt gyermek tetemét az egyik gazda trágyadombjába rejtették, hogy elpusztítsák a gazda termését. Gombostűket szúrtak egy agyag képmásba, amelyet aztán elégettek, hogy a helyi földesúr fiainak halálát előidézzék (a gyermekek valóban sorra meghaltak). Varangyos békákat fogtak egy parányi eke elé, majd az ekét kétszer egymás után megsétáltatták egy szántóföld körül, hogy terméketlenné varázsolják. Továbbá mások földjén tövissé változtatták a gabonát, hogy az ő földjük dúsabban teremjen.

A fiatalasszony nagy élvezettel botránkoztatta meg vallatóit a Fekete Johnnie és a helyi boszorkányok közötti szerelmi kapcsolat bizalmas részleteivel; az illető úriember például előszeretettel korbácsolta meg ágyasait. Isobel, aki egy impotens idősebb férfi felesége volt, valószínűleg unatkozott, és némi izgalommal akarta fűszerezni életét. A tizenhetedik században nem volt televízió, és a hosszú éjszakákon Isobel nem talált egyéb szórakozást, mint hogy a boszorkánycsapat titkos gyűléseinek csiklandós részleteivellakassa jól felajzott képzeletét.

További sorsa ismeretlen; valószínű azonban, hogy társnőivel együtt megégették.

A skót boszorkányperek sorában az övé a második legismertebb.

Hetven évvel korábban; 1593-ban, Edinburghban a "berwicki boszorkányok" bevallották: tengeri vihar felidézésével, valamint a király viaszból készült képmásának elégetésével akarták megölni VI. Jakabot és ifjú dán feleségét. (A vádpontok között szerepelt továbbá, hogy szitában hajóztak a tengeren, sírokat fosztottak ki, hogy szertartásaikhoz csontokat szerezzenek, továbbá többeket megátkoztak, rontást és egyéb varázslatokat űztek.)

A királygyilkosság tervének értelmi szerzője a vád szerint Jakab unokatestvére, Francis Stewart, Bothwell ötödik grófja volt, mellesleg Jakab édesanyjának, a hat évvel korábban lefejezett Stuart Máriának a keresztfia. Skócia éppen hányatott történelmének egyik legviharosabb időszakát élte, de a gróf még a korszak mércéjével mérve is ritka heves és erőszakos embernek számított. Belőle lett most az ördög, aki a berwicki boszorkányokat a Jakab elleni gyilkossági kísérletre sarkallta.

Maga Jakab, akit hamarosan Anglia királyává is megválasztottak, nagy érdeklődést tanúsított a per iránt, és a vádlottakat személyesen is kivallatta. Mód felett elbúsult, amikor Bothwellt a per politikai tartalmára hivatkozva felmentették; legföljebb abból meríthetett némi vigaszt, hogy a vádlottakat egytől egyig megkínozták, öt boszorkányt pedig máglyára küldtek. A skót kínzási technika ugyan nem volt olyan fejlett, mint más európai országokban, de azért többnyire így is sikerült meggyőzni általa a vádlottakat, hogy mindent egybevetve a beismeréssel, mások bemártásával és a többékevésbé gyors tűzhalállal még mindig jobban járnak. Mi értelme lenne, ha már úgyis meggyötört tagjaikat péppé zúzatnák? Nem jobb, ha mindenre rábólintanak, és legalább hamar túlesnek az egészen? Bothwell pere 1593. augusztus 10.-én kezdődött. A vádlott, bár élete volt a tét, nyugodtnak látszott, persze nem véletlenül: volt annyi esze, hogy Edinburghot telezsúfolja a maga hűséges határmenti katonáival, akik közül számosan a tárgyaláson is megjelentek. Amellett az esküdtszékben is voltak barátai, akik e viharos időkben bizonyára óvakodnak majd attól, hogy precedenst teremtsenek, és vérpadra küldjék pusztán azért, mert összeesküvést szőtt a mindenki által megvetett király ellen. Elvégre a legtöbbjük maga is nyakig volt valamilyen Jakab elleni összeesküvésben.

Midőn a kikiáltó három ízben megismételte, hogy lépjen előre, aki terhelő vallomást kíván tenni Francis, Bothwell grófja ellen, senki sem moccant; tudták, mi várna rájuk, ha jelentkeznének. Bothwell elégedett lehetett.

Ugyancsak örömmel hallotta, hogy az őt terhelő vád legfőbb tanúja, bizonyos Richard Graham nevű boszorkánymester nem tanúskodhatott személyesen, minthogy már megfojtották és elégették. Így vallomását csak felolvasták, és amikor elhangzott Agnes Sampson, Effie M'Calyean, Barbara Napier, Margaret Thompson és más boszorkányok vallomása is, a bíróságnak a szája is tátva maradt a feltáruló sátáni terv hallatán.

Az egész azzal kezdődött, hogy David Seton, Tranent városka éber főbírája eltűnődött: vajon Gillie Duncan nevű szolgálója miért "tölt házon kívül minden második éjszakát"? Az köztudott volt, hogy ért a kuruzsláshoz netán a sátánnal cimbo­rálna ? A főbíró, kötelességéhez híven, maga látott a nyomozáshoz. Ám hiába csavarta egyre szorosabbra a nő feje köré tekert, megcsomózott kötelet, az nem vallott. Csak akkor tört meg, amikor gazdája felfedezte a nyakán a boszorkányok jelét. Seton előtt hamarosan egész lista hevert, melyen meglepő módon számos köztiszteletben álló férfi és nő neve is szerepelt. Köztük volt Agnes Sampson, "a keithi tudós asszony", hírneves bába és kuruzsló. Fő vádlottként azonban Gillie az ifjú dr. Fiant, a jó nevű iskolamestert állította pellengérre.

Ez a sátáni személy valóságos skót Faustként a sátánnak adta el a lelkét, aki egy vakond lábbal jutalmazta, "hogy soha ezüstben ne szűkölködjék". Hiába űzött azonban megannyi vérfagyasztó praktikát, a bíróság rázkódott a nevetéstó1, amikor végighallgatta, hogyan sült fel egy hölgy ostromlásakor. A hölgy mást szeretett, mire Fian megbabonázta a vetélytársat, aki egy álló órán át őrjöngött a hölgy jelenlétében, ahelyett, hogy szerelmesen közeledett volna felé. Ám a hölgy még így sem akart Fiannal vigasztalódni. Ekkor a boszorkánymester megkérte a hölgy fivérét, hogy tépjen neki három hajszálat húga fejéró1, varázsszer készítéséhez. A leányzót azonban felébresztette a fájdalmas művelet; panasszal fordult anyjához, aki rögtön megsejtette, honnan fúj a szél. Nosza levágott három szőrszálat egy szűz üszőborjú tőgyéró1, betekerte a Fiantól kapott bűvös papírba, és ezt küldte el fiával a boszorkánymesternek, aki aztán e csomag fölött suttogta el a szerelmi bűvigét. És mi történt? Amikor legközelebb a templomba ment, a szerelemre gerjedt üsző rárontott, és üldözte, amerre csak ment. De ezután súlyosabb vallomások is elhangzottak.

Egy éjjel, Agnes Sampson és mások társaságában, Fian tengerre szállt egy kémény formájú hajóban (e ponton a bíróság némiképp tamáskodott), és egy másik, Isten kegyelme nevű hajóhoz evezett Itt egy további boszorkánnyal volt találkozójuk, borozgattak, majd visszatértek saját hajójukra, az ördög pedig nagy szelet támasztott, és elsüllyesztette a másik hajót, valamennyi utasával együtt.

Ez már mindenkit megdöbbentett, kivált, hogy nem is ez volt az első hajó, amelyet a társaság állítólag a tenger fenekére juttatott. A terem csak úgy zsongott a híresztelésektó1 és mendemondáktól.

Ezután pedig kiderült, miképpen akarták Fian és pokolbéli társnői megállítani a királyt, amikor az haza akarta hozni ifjú feleségét Dániából. Három megcsomózott fonalat bogoztak ki, márpedig köztudott volt, hogy az első ilyen fonal kibogozása mérsékelt szelet támaszt, a másodiké enyhe vihart, a harmadiké valóságos hurrikánt. Így akarták a királyt a kikötőben marasztalni, a módszer azonban csütörtököt mondott. Az ördög hamarosan tudtukra adta, hogy Jakab és kísérete vitorlát bontott. Újabb próbálkozásra volt szükség.

Így aztán éjjel összegyűltek, a sátán nevében megkereszteltek egy macskát, mind a négy lábához egy emberi csontváz kezéró1 vagy lábáról vett ujjat kötöztek, majd éjfél előtt elvitték a leithi kikötőbe, és varázsigék kántálása közepette a tengerbe dobták, amilyen messzire csak lehetett.

A macska azonban sajnálatos módon vissza úszott a partra. Szerencsére volt kéznél egy második macska is; ennek lábaihoz "egy halott testének legfőbb részét és több ízületét" kötözték, majd tengerre szálltak vele a maguk vízhatlanított szitáján. Amikor olyan messzire értek, hogy onnan már semmilyen macska nem érhetett vissza, Robert Grierson borszorkánymester a vízbe hajította; ekkor azonban olyan heves vihar támadt, hogy a társaság a lehető leggyorsabban visszatért a partra. Kinghorn és Leith között még aznap éjjel elsüllyedt egy hajó, amely az új királynénak szánt ajándékokkal volt megrakva. Magának a királynak és kíséretének hajója azonban csak jelentéktelen léket kapott, és csak addig késlekedtek, ameddig a lyukat befoltozták. Fian még egy utolsó kísérletet tett: ködöt támasztott, hogy a királyi hajó kapitánya ne tudjon tájékozódni, ám ezúttal sem volt szerencséje. Itt bizony keményebb módszerekhez kellett folyamodni. Musselburgh mellett boszorkányszombatra gyűlt össze három boszorkánydandár. Ez alkalomból megjelent az ördög is, "fekete ember" képében; a jelenlévők azonnal ráismertek. Agnes Sampson segítséget kért tő1e, mire az ördög a fejét ingatta: a dolog nem lesz könnyű, de azért megoldható. Varázsitalt kell kotyvasztani, mégpedig a következő módon: meg kell sütniük egy varangyot, a nedvéhez erős vizeletet kell keverni, hozzáadni egy vipera bőrét és egy újszülött csikó agyalapi mirigyét, majd az ördögi főzetet el kell helyezni "Őfelsége útjában", hogy elpusztítsa. A biztonság kedvéért az ördög Agnes Sampsont arra utasította, hogy készítse el, majd vesse tűzre a király viasz képmását, méghozzá a király testéről származó vászonba csomagolva. A vászon megszerzésének feladata Margaret Thompsonra hárult.

Az utasításokat végre is hajtották. Mindenszentek napjának előestéjén a három helybéli boszorkánycsoport más érdeklődőkkel egyetemben a viharos tenger fölött magasodó, félelmetes, ősi berwicki templomban gyülekezett. Agnes Sampson érkezett elsőnek, hogy megejtse az előkészületeket, majd Fiannal az élen vagy százan szelték át a levegőt. Mind repültek, ki szárnyakon, ki szitán, ki ördögháton. Köztük csak mintegy hatan voltak férfiak. Valamennyien álarcot viseltek. Az óramutató forgásával ellentétes irányban ereszkedtek le a templom udvarán, arccal kifelé fordulva, nehogy meglássák egymást.

Fian ekkor berontott a templomba, ahol már várt rá a sátán: magas, fekete férfiú, akinek farka, kecskeszakálla és a sólyom csőréhez hasonlatos orra volt.

A bíróság az ámulattól lenyűgözve hallgatta a beszámolót.

Ezután megtudhatták, miként adott az ördög parancsot a sírok - "két templomon belüli és egy templomon kívüli" - kifosztására, hogy a király ellen irányuló rontás következő stációjához megszerezzék a szükséges csontokat. Ekkor azonban vita robbant ki: mi légyen ezután.

Jocky Grey-Meill, "bizonyos agg és együgyű szántóvető ember" azt mondta, hogy eddigi fáradozásuktól a királynak haja szála sem görbült, amiért is "jókora ütést" kapott az ördögtó1. A bíróság előtt sejteni engedte, hogy ez az ördög maga Bothwell volt. És úgy lehet, ebben nem is hazudott. Bothwell és cimborái mindenesetre összemosolyogtak

Gillie Duncan vallomása nyomán számos letartóztatásra került sor. A foglyok útja a kínzókamrába vezetett, ahol is a kálvinista lelemény legalább olyan könyörtelennek bizonyult, mint a kálvinisták által olyannyira megvetett katolikus dominikánusoké. A brutálisan megcsonkított emberek legföljebb abban reménykedhettek, hogy a máglyán először megfojtják óket. Barbara Napier haladékot kapott, mert úton a vesztőhely felé kiderült, hogy gyermeket vár. Jakab király ezen olyannyira felbőszült, hogy előadást tartott a bíróságnak a boszorkányok iránti könyörület veszélyeiró1.

Maga John Fian a tortúra hatására mindent bevallott, aztán megszökött, de újra elfogták, és úgy összezúzták a lábszárát, hogy "vér és velő nagy bőségben fröccsent szét". Ezúttal azonban mindent tagadott. Mindhiába: szekéren felvitték az edinburghi várdombra, ahol megfojtották, majd a máglyára vetették. Ott volt aztán a titokzatos Richard Graham, a határvidék egyik lordja, akinek a neve sűrűn hangzott el a megkínzottak ajkáról. Miután elfogták és megkínozták, sőt Jakab maga is vallatta, a főúr beismerte, hogy gyakran idézte meg az ördögöt. Egy ízben oly félelmetes külsőségek közepette, hogy egyik összeesküvő társa, Sir Lewis Bellenden meghalt rémületében. Elmondta továbbá, hogy "valamilyen szert vagy füvet" adott Bothwellnek, hogy a király arcához érintse, s  eképp rontást hozzon rá. Bothwell cserébe bizalmasan közölte vele, hogy egy olasz halottidéző jóslata szerint Skóciában nagy vagyonra és hatalomra tesz szert, de ehhez meg kell ölnie két embert. Az első gyilkosságért bocsánatot nyer, a másodikért azonban meglakol. Nos, Bothwell két embert már megölt, és fel is mentették érte. Ezért most, hogy a király életére tört, arra kérte őt, Grahamet: siettesse Jakab halálát, hátha akkor harmadszor is megússza a dolgot. Így aztán Graham elkészítette a király viasz képmását, és felakasztotta egy róka meg egy frissen levágott borjú feje fölé.

Bothwell szerencséjére Graham ekkorra már halott volt. A vád csupán öt, már elégetett, és négy, különös módon felmentett boszorkány vallomására hivatkozhatott. A vallomásokat azonban kínzással csikarták ki, Graham pedig csak akkor vallott ellene, amikor hitszegő módon kegyelemmel kecsegtették. Ilyen vallomások alapján az esküdtszék aligha marasztalhatta el a grófot.

Bothwell tehát szabadlábra került, noha feltehető, hogy valóban ő volt az "ördög", aki talán félig-meddig maga is hitt a mágia erejében. Mindenesetre ő indította el azt az eseménysort, amely végül a berwicki boszorkányok peréhez vehetett. A "boszorkányok" iszonyú szenvedések után a máglyán végezték; Bothwell, akárcsak "Fekete Johnnie" és "Robin Artisson", sértetlenül sétált ki a csapdából.